Nem mondod, hogy te ismered ezt a számot, kölyök voltál te még akkor, ne hülyíts, te nem vagy harminchat, jó a genetikád, apám ilyen, én harminckilenc vagyok, ilyenkor mondhatsz azért te is valami kedveset, igen, jó a buli, imádom a retrót, na és mivel foglalkozol, ja hogy nincs melód, akkor ezért nem öregszel, ó, szóval külföldön dolgoztál, gondolom megszedted magad, hazavágytál, szerintem is, mindenütt jó, de a legjobb..., á a normális pasik már rég elhúztak az országból, látod, máris megelőlegeztem neked a normális jelzőt, szóval nem tudod, hogy maradsz-e vagy megint kimész, elég bizonytalannak tűnsz, remélem a csajokkal határozottabb vagy, csak ugratlak, tudod, hogy mi csajok mind őrültek vagyunk, csak gondoltam, legalább egy férfi tudja, hogy mit akar, például elkérhetnéd a számom, aha, a vasárnap jó, nem baj, ugye nem baj, ha nem adok puszit itt mindenki előtt.

Hiába, na. Túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz legyen – pillantott ki lopva az ablakon a Körút pezsgése felé, de rögtön meg is bánta, amint a hang, amely negyedórája karistolta az agyát egy rozsdás szeggel, rászólt.

– Lesz szíves. – Viki vonakodva nézett bele újra a dioptriákkal rögzített apró gombszemekbe, és próbált belőlük kiolvasni valamit, reménytelenül. A férfinak nem élt az arca a himlőhelyek és a pattanások alatt, a száját is mintha csak a szél fodrozta volna. A lány szeretett volna máshova nézni, de nem volt választása.